A Hot Space és a The Miracle című lemez is ebben a hónapban került a boltok polcaira, sok-sok évvel ezelőtt. Talán nem ezek a legismertebb albumjai a brit együttesnek, ennek ellenére – vagy éppen ezért -, érdemes tenni egy próbát velük.
Biztosan senkinek nem kell bemutatni a Queent, vagy épp Freddie Mercuryt – személy szerint akkor ismerkedtem meg velük, amikor, a tizenharmadik szülinapomra kapott magnót hallgatva, amihez korábban egy cipősdoboznyi, válogatott CD-t és kazettát tartalmazó kartont is begyűjtöttem, rátaláltam a Greatest Hits II.-ra. A 2018-ban készült, nagy sikerű Bohém rapszódia című, életrajzi film után ismételten a középpontba kerültek, hiszen ezután a fiatalabb generáció tagjai közül is sokan felfigyeltek rájuk, de ettől függetlenül is rengeteg olyan örökzöld slágerrel ajándékozták meg a világot, amelyeket talán még száz év múltán is hallgatni, ismerni fognak az emberek. Idén ünneplik ráadásul fennállásuk ötvenedik évfordulóját – noha a banda gyökerei ennél valamivel régebbre nyúlnak vissza.
Kezdetben volt a Smile nevű együttes, melyet három egyetemista alapított, még 1968-ban: a gitáros Brian May, a dobos Roger Taylor, valamint a basszusgitáros-énekes Tim Staffell – és aki a próbákra gyakorta elhívta magával egy főiskolai jó barátját, Freddie Bulsarát, avagy a későbbi Freddie Mercuryt. Miután lanyha sikereik nyomán Staffell inkább kilépett a bandából 1970-ben, a helyére Freddie érkezett, mint énekes. Több basszusgitáros jött-ment ezután, mígnem 1971-ben rátaláltak az igazira: John Deaconre, a nevüket pedig hamarosan szintúgy megváltoztatták.
Így született meg a Queen, melynek felállása ezután egészen az énekes-fenomén, Freddie 1991-es haláláig, változatlan maradt. Átütő sikerüket az 1975-ben piacra dobott A Night at the Opera albumnak, azon belül is a forradalmian újnak és a formulákat megvető számnak, a Bohemian Rhapsodynek köszönhették.
A Hot Space és a The Miracle, amik már a nyolcvanas években jelentek meg, talán nem a legismertebb, és nem is a legnépszerűbb albumjaik, jóllehet, ezeken is bőven akad olyan szám, amik miatt érdemes lehet meghallgatni őket.
AZ 1982-es Hot Space május 21-én debütált: annak idején rengeteg lehúzó kritikát kapott, miután az addigi hangzásvilágtól merőben eltérően a diszkó és a funky irányába mozdultak el, ez pedig sem a kritikusok, sem a rajongók részéről nem aratott osztatlan sikert. Az évek során sem sokat javult a megítélése, és azóta is úgy tartják számon, mint a banda legrosszabb albumát. Mi több, Freddie kivételével, még az együttes tagjai is megutálták a lemezt (ahogy azt a dobos, Roger Taylor, igen szókimondóan meg is fogalmazta: „Azt hittem, a [Hot Space] baromi jó lesz, de iszonyatosan szar volt.”) A magam részéről viszont úgy gondolom, könnyed, élvezetes kis album, melynek negatív visszhangja leginkább abból fakadt, hogy egy olyan együttestől származik, akiktől addig egészen mást szoktak meg. Aki kedveli a diszkó zenét, annak mindenképp érdemes belehallgatnia.
Egy olyan szám viszont akad az albumon, amit vitán felül elismertek még a lemez elmarasztalói is, és ami végül egyike lett a Queen legismertebb slágereinek: napjainkban, ha máshonnan nem is, akkor a Vanilla Ice – Ice Ice Baby újrázásból is sokan ismerhetik (és amiből még később, az Ice Ice Penguin reklámszlogen született meg).
Ez az Under Pressure. A dal egy másik nagy énekessel való találkozásból jött létre: David Bowie akkortájt, amikor a Queen a Hot Space-n dolgozott a montreux-i Mountain Studiosban, szintúgy a városban tartózkodott, és, mint régi barát, beugrott az együtteshez látogatóba. A könnyed csevej végül közös alkotói folyamathoz vezetett: a szöveget Mercury és Bowie írta közösen, ám az, hogy végül is kinek köszönhető a híres nyitórész, a basszus szólam, máig vitatott.
A The Miracle már valamivel később, 1989-ben jelent meg, május 30-án: az eltelt idő során a banda kiadatta a The Works lemezt, ami a Hot Space csúfos bukása után ismét a klasszikus hangzásvilágukat követi, 1986-ban pedig az A Kind of Magicet. Ez utóbbi aztán egy fenomenális koncertsorozatot eredményezett, melynek során, többek között, a Queen Budapesten is tartott egy máig legendás koncertet: ekkor énekelte el Freddie Mercury a Tavaszi szél vizet árasztot, amivel a zsúfolásig telt stadion minden tagját sikerült megnyernie magának.
Ezután viszont sokáig mindenki inkább a maga szólóprojektjeire fókuszált; Freddie például összeállt egy közös munka erejéig a spanyol operaénekesnővel, Montserrat Caballéval, aki azután kereste fel őt a projekt ötletével, hogy hallotta a tévében, amint a Queen frontembere egy interjú során – amit a spanyolországi koncertjük során adott -, őt nevezi meg, mint kedvenc előadóját. Ebből az összeállásból született a Barcelona című album, melynek címadó dala később az 1992-es nyári olimpiai játékok hivatalos nyitódala lett.
A The Miracle lemezről talán épp a címet adó dal lett a legismertebb, nem kis részben az ikonikus klip miatt, amely készült hozzá: ebben az együttes tagjait négy gyerek alakítja.
A kritikusok, akárcsak az együttes korábbi lemezeit, ezt is vegyesen fogadták, ámbár a banda tagjai ezzel már nemigen törődtek: számukra akkor vette kezdetét a versenyfutás az idővel. Freddie Mercury ugyanis ekkorra már tisztában volt azzal, hogy AIDS-ben szenved, így a cél addigra az lett, hogy annyi dalt írjanak és vegyenek fel együtt, ahányat csak lehet. Utóbb Brian May azt nyilatkozta, akkortájt azt hitték, a The Miracle lesz az utolsó közös munkájuk – végül Freddie még megérhette az 1991-es Innuendo piacra dobását, és további számokat énekelt fel a (nevezzük így) posztumusz megjelent, 1995-ös Made in Heavenhez, mielőtt november 21-én, alig negyvenöt évesen, legyőzte volna őt a halálos kór. Immár ennek is harminc éve lesz, ez év őszén.
Azonban, ha Freddie maga már nem is, mindaz, amit létrehozott, szólóban vagy a Queennel közösen, örökre velünk marad: ameddig hallgatjuk a zenéjüket, ő is él tovább. Így, amennyiben valaki még nem tette volna meg, adjon egy esélyt ennek a két évfordulós albumnak. Meg merem kockáztatni, biztosan akad egy (ha nem több) olyan szám, ami elnyeri majd a tetszését róluk.
Héjas Anna
(Forrás: Matt Richards – Mark Langthorne: Bohém rapszódia)
(Borítókép: Clarín magazine)
