Tudom, merész húzás volt Karinthy híres művének átiratát használni címként, és lehet, hogy a művészettörténészek fognák is a fejüket a párhuzam láttán, ami elképzelhető, hogy csupán az én „koponyámon belül” létezik. Ám a Ludwig Múzeum 3. emeletén található kiállítás számomra egyik legkedvesebb darabja megerősített abban, hogy a művészet értelmezése igenis szubjektív – “Art is art. Everything else is everything else.” (Nyersfordításban: „A művészet az művészet. Minden más pedig minden más.”)
Bevallom, egyáltalán nem készültem, mivel teljesen spontán felindulásból vettem az irányt a múzeum felé a hegyek helyett. Hétvégén ugyanis rendszerint túrázni szoktam, ám most inkább kulturális barangolásra vágytam. Kihasználva az utolsó lehetőséget a maszk jótékony oltalma mögött. Így hát nemhogy kritikákat, de még csak a tájékoztató prospektust sem volt érkezésem előzetesen elolvasni. Utóbbi hiányosságomat viszont időközben már pótoltam, hogy a kurátor, Szipőcs Krisztina szemszögéből is lássam a látottakat. Részben egyébként önigazolást is jelentett, de ahányan vagyunk, annyiféleképpen interpretálhatjuk a tárlat műveit (és a művészetet általában), jómagam pedig vállaltan a laikus néző(ponto)t képviselem.
Bár a neve miatt esett a választásom épp erre a kiállításra, semmiképpen se valami sci-fi élményre számítsunk, ugyanis – ahogy a brosúrában is szerepel – ez a válogatás „nem az időutazás tudományos-fantasztikus lehetőségével foglalkozik, hanem az idő és a művészet viszonyát vizsgálja különféle szempontokból, és magukat a műveket tekinti olyan időgépeknek, melyek lehetővé teszik számunkra a mentális utazást.” Mentális. Vagyis fejben dől el. A koponyán belül.
Ahogy maga a kurátor is írja, a koronavírus-világjárvány óhatatlanul is rányomja bélyegét a kiállítás hangulatára, némiképp felülírván az eredeti koncepciót, mivel 2020. szeptember 1-jén nyitotta meg a kapuit, és akkor már javában benne voltunk a pandémia sűrűjében. „Felértékelődött a tudomány, a kutatás és a gyógyítás, fontossá váltak a személyes kapcsolatok. Megváltozott az időhöz való viszonyunk is: miközben a mindennapok lelassultak, a cselekvéshez, a probléma megoldásához rendelkezésre álló idő ijesztően lerövidült, a jövő pedig kiszámíthatatlanná, bizonytalanná vált.”
Számos mű foglalkozik az emberi élet törékenységével, az elmúlással, a halállal – mindegyik más és más megközelítésből. Számomra a legérdekesebb és egyben legsokkolóbb alkotás Katja Pratschke és Hámos Gusztáv „Elcserélt testek” című installációja volt. A Karinthy-párhuzam újabb – vélt vagy valós – alátámasztása. Viszonylag nehezen értelmezhető ez a mű, és több időt kellett volna szánnom rá, de tényleg megrázó volt.
Amin még egyből megakadt a szemem, az a jelenleg zajló orosz-ukrán háborút előrevetítő kép. Sajnos az alkotóját és a címét nem jegyeztem meg, így a múzeum weboldalán sem sikerült megtalálnom, de készítettem róla egy fotót, egyelőre ezzel kell beérni. És legalább egy újabb ok, hogy a kedves olvasók is ellátogassanak a kiállításra. Egyébként sem vagyok híve a spoilerezésnek, magamhoz képest már így is túlzásba vittem.
Szintén fontosnak tartom kiemelni a gyűjtemény kapcsán a műfaji sokszínűséget, értve ez alatt a különféle hordozókat. Festmények, rajzok, fotók, videók, újságkivágások, textíliák, installációk – igen sokféle alapanyaggal (vagy akár azok kombinációival) operáltak a művészek, és hát, mint tudjuk, a változatosság gyönyörködtet. Ezeket a tojásokat amúgy nem sikerült megfejtenem, de nekem üde színfoltot jelentettek, úgyhogy megörökítettem őket.
Még friss az élmény, ezért is nehéz megfelelő zárszót találni, úgyhogy azzal búcsúzom, hogy felvillantok még néhány fotót kedvcsinálóként, mindenkit arra biztatva, hogy szakítson időt az Időgépre, megéri. A kiállítás egészen 2023. január 1-jéig látogatható.
Szöveg: Répási Erna
Képek: ludwigmuseum.hu & Répási Erna