Utópia? Disztópia? Inverz utópia? – 2057-ben kiderül. Ahogy az is, hogy konkrétan melyik érvényesül azok közül az izgalmas, futurisztikus, meghökkentő, sokkoló és legfőképpen mélyen elgondolkodtató szcenáriók közül, amelyeket 24 díjnyertes fiatal képzőművész tár elénk a MANK Galéria „2057 – Személyes utópiák” című kiállításán. Egészen holnapig, ugyanis 2022. június 11-én zárul a bazár, vagyis a tárlat – de mi szóltunk ám időben.
Már maga a pályázati kiírás is határozottan egyedi és ötletes volt, hiszen kifejezetten a 35 év alatti művészeket célozta meg, hogy mutassák be, ők hogyan képzelik el a világunkat 35 év múlva. Mintha a 2022-es év egyfajta felezővonalként funkcionálna az életükben. Vagyis abból táplálkozva, amit eddig megéltek, vessék papírra, fessék le, illetve a modern kor vívmányait ki/felhasználva a legkülönfélébb hordozókon keresztül prezentálják a jövőképüket.
Egészen elképesztő alkotások születtek, és bár én csak egy picit vagyok túlkoros a kiállítókhoz képest, némely pályamű azért rendesen feladta a leckét, hogy megfejtsem, „mire is gondolhatott a költő”. Annak ellenére, hogy egyébként mindegyik mellett szerepel egy rövid koncepcióleírás is az adott alkotótól, ami szerintem nagyon jó elgondolás volt a szervezők vagy a kurátor részéről (sajnos nem tudom, kinek az érdeme).
A zseniális művészi kifejezőkészségük mellett valamennyi szerzőről elmondható, hogy fiatal koruk ellenére igen éretten és felelősségteljesen gondolkodnak a jelenünket és – nomen est omen – még inkább a jövőnket fenyegető kihívásokról. Olyan – sajnos igencsak valós – veszélyforrásokat öntöttek kreatív formába, mint például a digitalizáció révén bekövetkező elidegenedés, az automatizáció és a mesterséges intelligencia előretörésével megszűnő munkakörök és munkahelyek, a természeti erőforrások elapadása, az újabb és újabb pusztító járványok kitörése, a Föld mint élettér szűkössége és ezzel egyidejűleg a világűr meghódítása (de milyen áron?).
Ahogy azt már egy másik, korábbi tárlatlátogatásom kapcsán is említettem, de nem győzöm elégszer hangsúlyozni: a művészet értelmezése bizony erősen szubjektív. Igaz, most kvázi „szamárvezetőnek” ott van az a bizonyos „elevator pitch” az alkotóktól, hogy ők mit és hogyan is kívánnak bemutatni műveiken keresztül, ám ennek ellenére ugyanúgy többféle interpretáció merülhet fel a nézőkben. Éppen ezért sem szeretném egyesével elemezgetni a kiállított tárgyakat és installációkat, mert mindenki mást lát bennük/beléjük, és szerintem ez így teljesen rendjén is van.
A személyes kedvencemet azért mégis kiemelném, ami nem más, mint Birkás Mona pályaműve, amely valami egészen elképesztő technológiai bravúrral készült 3D-s kreáció. Mona egyébként ismeretlen ismerősöm, azaz követem a munkásságát az Instagramon, de élőben sajnos még nem találkoztunk. Ezzel a merész és különleges installációjával viszont most szerencsére igen, és egyből meg is írtam neki, hogy beletellett egy kis időbe, mire megfejtettem, hogyan is működik a szerkezet. A végeredménynek, ami egy – szigorúan laikus, azaz általam készített – IG story formájában öltött testet, aztán mindketten örültünk:
Jól megkavart a cím, ugyanis sokáig abban a hiszemben voltam, hogy még bőven ráérek megnézni ezt a kiállítást, de aztán csak leesett, hogy a 2057 a tárlat megnevezése, nem pedig a megtekinthetőségének végdátuma. Mert az bizony a holnapi nap, de mivel már a megnyitó előtt jeleztük az érkezését, bízom benne, hogy mindenki élt a lehetőséggel, akit érdekelt. Én épp az utolsó előtti pillanatban, így most kivételesen mutatok is pár képet, hiszen jelen esetben ez nem minősül teasingnek.
Szöveg és képek: Répási Erna
