Csak ideig-óráig létezett a szentendrei jégvilág, ahová szigorúan túrabakancsban nyerhettünk bebocsájtást. A zimankós éjszakáknak köszönhetően a sziklákon alábukkó Bükkös-patakon száraz lábbal kelhettünk át és igen közel merészkedhettünk a Dömörkapuhoz. Képriport.
Mini jégvilág Szentendrénél. A földfelszínről és „fentről” egészen más képet mutat az erdei látványosság. Fagyott patak, jeges sziklák, hangos csobogás. Egyszer márciusban mentünk Krakkóba és Donovalynál láttunk egy hasonló vízfolyást. Hiányoznak azok a szép emlékek.
Örök dilemma. Művészet, vagy természetrombolás? Lelkes, kreatív erdőjárók előbbi véleményen vannak, míg az erdészek és a nemzeti parkok igazgatóságai úgy tartják, hogy az egymásra helyezett kövekkel élőhelyeket pusztítunk el. Szépnek szép, de nincs helye az ilyen jellegű építményeknek a Visegrádi-hegységben.
Néhány évvel ezelőtt segédmunkásként dolgoztam egy kőmüves mellett, mellékesen egy szentendrei háznál töltöttünk el két hónapot. Az ingatlan előtt csordogált a Bükkös-patak, két cserép összetörése közben mindig rápillantottam a vízfolyásra. Eszméletlen szép volt nyáron, de télen még impozánsabb arcát mutatja.
Jégre lépni tilos! Akár egy ilyen táblát is kitehetnének a Dömörkapunál, hiszen nem lehet tudni sosem, hogy hol fog beszakadni a jégpáncél. Persze itt nem történhet nagy baj, maximum bokáig gázolhatunk a néhány fokos vízben. De azért kellemetlen érzés lenne.
A természet alkot, pusztít és formál. Zimankós hidegben apró jégszigetek létesülnek a patakon, melyek olvadáskor a rohanó, duzzadó áradat áldozatává válnak. Nevük nincs, térképen nem jegyzik őket, mivel csak ideig-óráig léteznek.
A szentendrei áttörés. Ami Caporettonál a Monarchia seregeinek, az a Dömörkapunál a Bükkös-pataknak jött össze. Csakhogy a jéggel már az erősen áramló csermely sem harcolhat. A fagy rátelepedett, súlyós jégcsapok képződtek a sziklákon. Persze a víz mindig utat tör magának. Ez az élet rendje.
