Az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének vezetésével zajlott ásatás során egy római kori falutelepülés edényeire és épületeire bukkantak Pilisszentiván közelében – derül ki az „Ásónyomon – az ELTE BTK Régészettudományi Intézet blogja” című közösségi oldal bejegyzéséből.
Mintegy két héttel ezelőtt ért véget az ELTE BTK Régészettudományi Intézet Ókori Régészeti Tanszékének Simon Bence által vezetett ásatása Pilisszentivánon. A Pilisszentiván Önkormányzatának anyagi támogatásával, a Ferenczy Múzeumi Centrummal, az Archeovertex Kft.-vel és a Közösségi Régészeti Egyesülettel partneri együttműködésben végzett tervásatás két héten keresztül, lelkes önkéntesek bevonásával, festői környezetben zajlott.
A lelőhely hazánkban párját ritkítja, ugyanis elenyésző azoknak a római kori településeknek a száma, amelyeket erdei környezetben azonosítottak. A falutelepülés Aquincum északnyugati hátországában, az Aranyhegyi-pataknak vizet adó Hársas-forrás környezetében, egy természetes teraszon helyezkedik el. A lelőhelyet 2009-ben Marlok Tamás azonosította, majd 2014-2018 között folyt kutatás a területen.
Pár éves szünet után idén felpörögtek az események, ugyanis önkormányzati forrásból a Pázmány Péter Katolikus Egyetem talajradaros vizsgálatot, Simon Bence útmutatása alapján pedig a Lumen Drone Services végzett önköltségén légi lézeres felszínszkennelést (LiDAR) a lelőhelyen. Utóbbi felmérés alapján azonosítani lehetett a településre felvezető utat, illetve a 3 hektárra biztosan kiterjedő település keleti, északi és déli határait. Az idei ásatás célja a felkanyarodó út mellett 2014-2018 között azonosított épületek alaprajzának és a település időrendjének tisztázása volt. A szokatlanul meleg október végi ásatás során 166 m2 felületen nyitottak szondát, de valamivel több, mint 350 m2-en folytattak tisztítási és kisebb bontási munkálatokat, hogy a korábban feltárt falak vonalát meghatározhassák.
A feltárt három épület nem lakó, hanem mezőgazdasági funkcióval bírhattak, ugyanis tetőcserép csak elvétve került elő. Az eróziónak vagy a kitermelésnek köszönhetően az alapozások kötőanyag nélküli kősorát tudták már csak dokumentálni és hasonló okból egyedül a nyugati épületben (C) találtak járószintet. A legnagyobb, középső épület alaprajza eredetileg a római kori vidéki településekre jellemző egyharmad-kétharmad osztású, téglalap alaprajzú volt, amelyet É-i irányban két helyiséggel bővítettek. A déli traktus sarkában egy mészkövekkel és összetört kerámiaréteggel alapozott fűtő/sütő kemence került elő. A keleti épület alatt szintén egy kör alakú kemence platniját, kőfalát és oldalépítményét tárták fel, számos kerámiatöredék kíséretében. Az ásatáson szondázták a kb. 5-6 m széles út felszínét is, de a szórvány régészeti leletanyagon kívül útfelületet nem találtak.
A hőn várt keltákat nem sikerült a feltáráson azonosítani, de igen korai, 1-2. század fordulójára tehető, kézzel formált, látszólag régészeti kontextus nélküli, bennszülött jellegű edények kerültek elő a középső épület alapozási szintje alól, de találtak itt egy ritka, kerámiaműhelyre utaló, ép pecsétlőt is. Az Aquincummal fenntartott kapcsolatokra egy üvegpalack töredékei és pecsételt pannoniai kerámia utaltak. Eredményeik alapján a falusias településen a római foglalástól a 3. század végéig virágzó élet folyhatott.
A feltáráson huszonkét pilisszentiváni önkéntes, a Közösségi Régészeti Egyesület nyolc tagja, illetve a Duna-Ipoly Nemzeti Park részéről tizennégy fő segédkezett.
Fotók, forrás: ELTE BTK Régészettudományi Intézet blogja
