A Hunga Tonga-Hunga Ha’apai vulkán kitörése a teljes csendes-óceáni térségben érezhető és világszerte mérhető volt. A tudósok azon tanakodnak, hogy vajon ugyanez igaz-e az éghajlatra gyakorolt hatásaira is – írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung.
Amikor a felrobbant dél-tengeri vulkán nyomóhulláma körbeszáguldotta a világot, Michael Sigl éppen a svájci hegyekben tartózkodott. Se mobiltelefon, se internet, cserébe nyugalom és a legjobb kilátás a ködtengerre. Nem sokkal lefekvés előtt a berni légkörkémikus és paleoklimatológus megnyitotta a Twitter appot, ahol is furcsa műholdképekre lett figyelmes a tweetek között. Mintha egy végtelen hurokban hatalmas hamufelhők csaptak volna fel a Csendes-óceán felett, amelyek nyilvánvaló, hogy egy vulkánból kellett hogy származzanak. Ekkor jött rá a vulkánszakértő, hogy miről is maradt le: a Tonga-Hunga Ha’apai pár órával korábban óriási robajjal felrobbant. Egy vulkánkitörés, amilyen csak néhány évtizedenként fordul elő.
Azon az éjszakán – elmondása szerint – Sigl alig tudott aludni. Ilyen műholdképeket még sohasem látott. És valóban, ez volt az elmúlt 30 év leghevesebb kitörése. Hasonlóan látványos erupcióra utoljára 1991 júniusában volt példa, amikor a Fülöp-szigeteken a Pinatubo kilenc köbkilométer hamut és több megatonnányi kén-dioxodit lövellt a légkörbe. Ezáltal egy rövid időre fél fokkal lehűlt a bolygónk. Idén január 15-én a Hunga Tonga-Hunga Ha’apai is világszerte éreztette hatását. A jelentések szerint még Alaszkában is hallható volt – és emlékeztette a vulkanológusokat arra a detonációra, amellyel 1883-ban a Jáva és Szumátra között fekvő Krakatau felrobbant, és ezzel egy pusztító cunamit váltott ki. Ezt mind a mai napig a történelem leghangosabb hangjaként tartják számon.
A Hunga Tonga-Hunga Ha’apai kitörési oszlopa is hatalmas volt: egészen 39 kilométerre emelkedett a sztratoszférába, a földi légkör második szintjére, és az űrből is jól látható volt, csakúgy, mint a robbanást követő villanó tűzijáték. Méteres szökőárak árasztották el a Tongai Királyság több mint száz szigetének partjait, a károk valódi mértékére és az áldozatok számára sokáig nem derült fény. A dagályhullámok viszont a Csendes-óceán partjain is felhalmozódtak, Chilétől egészen Japánig; nagyobb károk szerencsére nem keletkeztek ott. Azonban a robbanás nyomáshullámait, amelyek világszerte ingadozást okoztak a légnyomásban, nem lehetett érezni. „Az, hogy a hanghullámok az egész földgolyón nyomon követhetők, már nagyon szokatlan” – mondta Claudia Timmreck, a hamburgi Max Planck Meteorológiai Intézet légkörkutatója.
Az érintett emberek szenvedése Tonga szigetországában megrázta Michael Siglt. Ám egy tudós szemszögéből nézve ez a kitörés számos tanulni- és felfedeznivalót rejt magában: első alkalommal sikerült egy ilyen erupciót részletesen rögzíteni műholdak és modern szenzorok segítségével. A távérzékelés mai lehetőségei lenyűgözőek – mondja Sigl. Ezáltal válik ma már minden természeti esemény egyben médiaeseménnyé is. Kvázi élőben vagyunk jelen, amikor a világ másik végén egy vulkán felrobban és egy monstrumszerű hamufelhő emelkedik az égbe. Ellenben a Tambora kitörését, amely 1815-ben megrázta a ma Indonéziához tartozó szigetet és egy nagyságrenddel erősebb volt, mint a Pinatubóé 1991-ben, először Európában és Észak-Amerikában észlelték, amikor ott egy egész nyár kiesett és a betakarítás elmaradt. Ez egy újabb oka annak, amiért a tongai szigetvilágban történt erupció annyira érdekes egy olyan tudós, mint Michael Sigl számára: paleoklimatológusként a már rég elmúlt vulkánkitörések nyomaira vadászik. Fáradságos és aprólékos munkája során a grönlandi és antarktiszi jégmagokban keresi a kitörések maradványait – és megbecsüli a globális éghajlatra gyakorolt hatásukat. Most szinte valós időben figyelhetett meg egy kitörést és annak következményeit.
Mint egykor a Pinatubo?
A hamufelhőt gyakorlatilag az íróasztal kényelméből lehetett követni, amely a hét közepén Ausztrália felett helyezkedett el és a trópusi magassági szelekkel nyugat felé terjedt tovább. De vajon ez a felhő is lehűti majd az éghajlatot, mint egykor a Pinutubóé?
A tudósok ezt valószínűtlennek tartják. Ehhez túl alacsony volt a felszabaduló kénes gázok mennyisége, amelyek a légkörben fotokémiai folyamatok által kénsavvá alakulnak. Az ennek során keletkező cseppek hűtő hatást fejtenek ki a földfelszín közelében, ezáltal egyrészt visszaszórják az űrbe a beérkező napsugárzást, másrészt visszatartják a Föld infravörös sugárzását. A műholdadatok alapján jelenleg 0,4 millió tonnára becsülik a felszabaduló kén-dioxid mennyiségét. „Ez a kibocsátás túl kevés ahhoz, hogy említésre méltó hatást gyakoroljon az éghajlatra” – állítja Claudia Timmreck. A Pinatubo 1991-es kitörése során 18 millió tonna kén-dioxid került a sztratoszférába.
Tehát az, hogy egy vulkán lehűti-e az éghajlatot, függ a kilökődő anyag mennyiségétől, de ugyanúgy a kitörési oszlop magasságától is. A kénsavcseppek csak akkor maradhatnak fenn évekig, ha elérik a száraz sztratoszférát. A nedves troposzférában ellenben már néhány hét után kimosódnak. Ezenfelül akkor valószínűbb egy erős éghajlatra gyakorolt hatás, ha a kitörések a trópusokon fordulnak elő, mert az aeroszol felhő ekkor könnyebben oszlik szét a bolygón. Végül ez attól is függ, hogy egy vulkán meddig fúj ként a sztratoszférába. Ennélfogva egyes kutatók még nem akarnak végleges következtetéseket levonni a Hunga Tonga-Hunga Ha’apai éghajlatra gyakorolt hatásairól: lehetséges ugyanis, hogy újra kitör. A távoli szigetvilág a világ egyik legaktívabb vulkáni területe, ám Új-Zélanddal, Japánnal vagy Chilével ellentétben alig vizsgálják.
Egy viszonylag kis köhintés
Azt, hogy a vulkánok és a szulfát aeroszolokok érezhetően befolyásolják az éghajlatot, elsőként a mexikói El Chichón kitörése bizonyította 1982 tavaszán. Az összefüggést már régóta sejteni lehetett, mint például a Krakatau 1883-as robbanása után, visszatekintve azonban mindenekelőtt a Tambora kitörésének globális következményei által.
Hogy a még régebbi időkben mely vulkánok tartották rettegésben az embereket, az egyike a paleoklimatológia kérdéseinek. Michael Sigl jégmagokban rekonstruálta a legnagyobb, globális hatású vulkánkitöréseket, de sokukat mind a mai napig nem sikerült lokalizálni. Egyelőre csak feltételezés, hogy Vanatu volt egy kolosszális kitörés helyszíne, amelyet az Antarktisz jegében örökítettek meg 1458-ban. A maga idejében akár 66 millió tonna kén-dioxidot is kibocsáthatott a légkörbe, és egy vulkanikus telet eredményezhetett. Még ennél is jóval brutálisabbak voltak az új-zélandi Taupo több mint 25 000 évvel ezelőtti, illetve a szumátrai Toba körülbelül 73 000 évvel korábbi szuperkitörései, amelyek a kihalás szélére is sodorhatták volna az emberiséget. Mindezekkel szemben a Hunga Tonga-Hunga Ha’apai mostani kitörése csak egy kis köhögés volt.
De nemcsak a vulkánok befolyásolják az éghajlatot, hanem ennek a fordítottja is nagy valószínűséggel igaz: minél melegebb lesz a Föld, annál gyakrabban törnek ki vulkánok. Így bizonyossá vált, hogy a robbanásveszélyes vulkánok aktivitása megnő, ha az Föld gyorsan felmelegszik. Az e mögött meghúzódó mechanizmus jól érthető a jégtakarók esetben: ha a nagy gleccserek gyorsan felolvadnak, a föld belsejében csökken a nyomás – és az olvadékok felfelé nyomulnak. A gleccserterületeken kívül a folyamatok kevésbé egyértelműek, lehetséges, hogy a vulkáni tevékenység reagál a tengerszint ingadozására is. Az azonban, hogy a klímaváltozással kezdetét veheti-e a vulkánok korszaka, továbbra is teljességgel tisztázatlan.
(Forrás: m.faz.net)
(Borítókép: chave weather – daily videos)
A cikket Répási Erna fordította.
